2011-11-21 14:08:23
Szóval az ex....olyan fura kimondani is..meg belegondolni abba,
hogy közöm volt hozzá. Persze tudom, ha vkit szerettél egyszer, azt
tahóság lehúzni, hiszen köze volt az életedhez, miatta is lettél
olyan, amilyen, neki köszönheted, hogy tudtál váltani, vagy nem.
Vagyis köze van az életed alakulásához így vagy úgy.
Szóval a szakítás könnyen ment, harag nélkül, csöndben váltunk
el. Persze volt némi kirohanás, de nem volt vészes. Gondoltam
ez így is fog maradni. Gondoltam én....
Történt, hogy egyik ismerősömnek felajánlottam egy
szekrényt, ami gyerekbútornak tökéletes. Épp most várják a 2.babát
és venni akartak egy szekrényt. Nekem pedig
volt egy, amire nem volt szükségem, csak az volt a bibi,
hogy az még a volt közös albinkban volt. Megkértem J.-t,
hogy vigye át, ha tudja. Persze rögtön igent is
mondott. Na igen...csak épp ideje nem volt. Mindenféle kifogás
volt, hogy nem tudja levinni, vki segítsen neki.. Épp egy
haverja sem tudott segíteni..hihető. Aztán hogy neki hétközben jó,
Istvánéknak meg csak hétvégén. Aztán felajánlottam, hogy majd én
átmegyek hétközben, hiszen anno együtt cipeltük föl és elbírtam,
nem nagy dolog. De vhogy a szekrény 3 hét alatt sem került át,
Ági pedig már utolsó hónapos volt, szerette volna elrendezni a
kicsi ruháit. Aztán láttam a fb-on, hogy J. miket írkál, hogy
mekkora buli volt a hétvégén, meg hogy szombati buliból vasárnap
délután ért haza...Enyhén felidegesítettem magam és írtam neki,
hogy örülök, hogy mennyire fontos, halaszthatatlan
dolgai vannak. Persze rögtön jött a válasz, hogy ne
b.szogassam, meg hogy miért sajnálom tőle ezt a kis örömöt, mert
hiszen neki annyi baja van és a szülei és a munkahelye és
egyébként is.. És hogy azért nem akarta elfogadni a segítséget
tőlem, mert neki rossz lenne engem újra látni. Jaaaaa...de előtte 1
héttel még egy koncerjére hívott...jaa..akkor nem lett volna neki
rossz látnia. Szóval mindenféle kifogásokat kitalált, de közben
elfelejtette, hogy miket is mondott. Szóval a végén irtózatosan
összevesztünk és törölt a Fb-ról is. Fúúúúú...de nagyon
bánom..hihetetlen.
De azért még kiírt egy érdekes kis szösszenetet az üzenőfalára,
hogy aki szereti, az szeresse így, és aki nem, az ne b.szogassa és
kapja be és stb stb... És ez az ember 30 éves.
Milyen már az, hogy kitesz egy ilyet az üzenőfalára? Milyen már
az, hogy akit érint, az meg sem tudja magát védeni? Mi volt a
szándéka ezzel?
Gusztustalannak tartom, hogy ilyen helyzetbe kergetett vagyis
hagytam. Persze jobb lenne nem foglalkozni ezzel.. Hiszen akik
ismernek, azok tudják, hogy milyen volt a kapcsolatunk. És nem
kellene, hogy érdekeljen, ki mit gondol rólam. Csak azt nem bírom
megérteni, hogy eddig miért nem vettem észre, hogy ő ilyen buta???
Primitív.
Vmelyik nap pedig az egyik közös ismerősünk kérdezte, hogy
mostanában J.nak milyen kirohanásai vannak. Mondtam neki, hogy nem
tudom, hiszen nem követem a dolgait, de ez elég volt arra, hogy
felkeltse az érdeklődésemet és megnézzem. Amit láttam, az számomra
mégjobban bizonyítja a gyerekességét. Mindenféle hülye kíírások.
Hogy vki jöjjön velem bulizni. Vagy hogy fúúú, most milyen jó volt
a hétvége, mert 2 napig csak ittam. És a legtöbbször még lájkolja
is saját magát. :) Vagy a már kiírt üzenethez még ír minimum 2
kommentet is, meg hogy mikor kelt föl...lassan már azt is kiírja,
hogy mikor ment sz.rni.
De a legjobb: kerítettem neki lakótársat (már 3 hónapja
elköltöztem tőle és még lakótársat sem bírt találni magának). A
vicc az volt, hogy miután törölt az ismerősei közül, elhordott
mindennek, küld egy sms-t, hogy mit tudok erről a gyerekről, hogy
megbízhat-e benne...vicc!!! Na majd pont egy olyan srácot fogok
neki ajánlani, akiben én sem bíznék meg..ennyire ismert meg a 4 év
alatt?
Na mindegy. Szóval az ismerősöm beköltözött..és láss
csodát...már új zenekart is alapított vele, mivel pont egy olyan
srácot ajánlottam, aki szintén hobbi zenész. A legjobb, hogy Lipi
az ismerősöm és most az újonnan alakult zenekarról linkelgetnek az
üzenőfalára és látom, látom, hogy a legújabb legjobb jóbarátja
falára milyen kommenteket ír. Kicsit olyan szagú az egész, mintha
így szeretne üzenni, hogy ő még sosem volt ilyen jól és mennyire
pörög az élete. Hát igen..most, hogy elhagytam..bepörgött, izzik a
levegő körülötte, ő a bulik középpontja, már szombat 11-kor fél
liter Jim-et bevedelt.... Erre büszkének kellene lenni, vagy az én
értékrendem hibás. És ezzel a pasival voltam 4 évig. És míg együtt
voltunk, semmi sem történt. Döglött mint egy hízós disznó. Biztos
én voltam minden rossznak okozója. Persze kiderült, hogy ő már 3
éve nem volt boldog velem..persze ezt sem tőle tudom..mert neki
annyi vér nem volt a pucájában, hogy ezt elmondta volna nekem.
Inkább eljátszotta a sértődött kölköt.
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 0
Címkék: férfi sértődés
2011-11-21 10:41:06
4 év után elhagytam! Boldog vagyok! Sőt..talán még sosem voltam
ennyire boldog.
Nehéz volt..előtte 1 héttel semmit sem ettem, örlődtem, sírtam,
nem aludtam, aggódtam. Nem volt otthon, vmi hüly gitár táborba
ment. És rájöttem, boldogabb vagyok, ha nincs otthon. Nyugisabb
minden! Mikor otthon volt, szinte már minden idegesített. Már nem
bírtam elviselni. Kiborított a trehánysága, az érdektelensége, az
igénytelensége...
Közben pedig lett vki más az életemben. Szinte sorsszerű volt az
egész. Mindig is közel állt hozzám, szerettem vele találkozni,
beszélgetni. Nevetett az idétlen poénjaimon. Soha nem kellett neki
magyaráznom semmit. Érdekelt a véleménye, érdekelt az élete, a
hobbija...szóval minden. Persze eleinte ezt nem tartottam fontos
dolognak. Úgy éreztem, ez biztos vmi szimpla érdeklődés, semmi
több, hiszen otthon vár valaki. Persze már rég nem voltam boldog.
Érzelmileg kicsinált, lenullázott, elnyomott. Soha nem is
számítottam J.-nek igazán. Csak vmi hülye ragaszkodás kötött össze
minket. Azt hittük, nekünk együtt KELL lenni, mert hasonló az
életünk, hasonlóan sérültek vagyunk. De ennyi. Ő szépen kiélte
rajtam az összes egoizmusát. Élvezte, hogy van egy olyan hülye, aki
hajlandó alárendelni magát az ő dolgainak, hogy van valaki, ki
támogatja az összes idiótaságát. Én meg csak sírtam.
Nem akartam elhinni, hogy ennyi lenne az életem. Hogy fölkelek
reggel, elmegyek dolgozni, hazamegyek, bevásárolok, és kussban
vagyok, mert J. alszik, mert ő fáradt. Mert mindig csak ő fáradt,
csak neki vannak problémái, csak őt kell megérteni, csak ő szenved
és ha ő nem akarja a szennyest a szennyestartóba dobni, akkor
ő nem fogja, mert őt nem érdekli az egész és van neki ezer meg ezer
dolga...Elég lett! Ha vki megkérdezte, hogy mi van velünk, csak
sírni tudtam.
Akkor is sírtam, mikor tesóm megkérdezte, hogy mi van
velünk. Sírtam, hogy nem bírom tovább. Nincs életem mellette. Úgy
beszél velem, mint a kutyával. Ja..vagyis nem..mert azzal is
kedvesebb az ember. Erre tesóm megkérdezte, hogy lenne- e
olyan, akivel el tudnám képzelni az életem. És itt jön a csoda!
Abban a pillanatban, ahogy a kérdés elhangzott, érkezett
egy sms. Tőle! A Balcsira hívott. Szimplán, barátilag. Én
pedig csak annyit mondtam tesómnak: igen, azzal, aki épp most
írt sms-t. És tudtam, hogy ennyi. Végem van. :) Ő az, aki kell.
Egész hétvégén sms-eztünk. Hétfőn pedig rákérdeztem, hogy akkor
most mi van. Épp szabin voltam, J. nem volt otthon. Éjjel
beszélgettünk, több száz sms-t írtunk. Belebolondultam. És
eldöntöttem: szakítok a 4 évvel, szakítok J.-vel. Erős leszek,
megrázom magam és lépek.
Persze rettegtem, hogy hogy fog reagálni. Hogy ha meglátom,
megsajnálom. De aztán nem így lett. Felhergeltem magam. Ezerszer
lejátszottam a nemlétező párbeszédünket. Hogy mit mondok, hogy majd
mit mond. És arra jutottam, mit érdekel engem az ő
véleménye..hiszen ezerszer mondtam neki, hogy ez így nem jó,
nem érzem magam jól. Kb 2 hétig érdekelte és aztán semmi. Hát
most nem fog érdekelni, csak az, amit ÉN akarok.
Megmondtam. Persze volt kis hiszti, de kb 3 napig tartott.
De még nem költöztem. Nem akartam csak úgy lelépni az albiból,
hisz egyedül nem tudta volna fizetni, gondoltam kb 1 hónap
elég lesz neki, hogy vkit keressen. De ő még ebbe is
beleszart. Elkezdett járni bulizni..érdekes módon már
nem volt fáradt. Elkezdett csajokkal csetelni,
levelezni...és mindenkit a hülye "zenész vagyok, van egy r'n'r
bandám, megiszunk vmit vhol?" szöveggel próbálkozott. Annyira
szánalmas. :) Még az alig 20 éves csajoknál is
bepróbálkozott. Persze anno tőlem kérdezgette, hogy ugye nem
azért vagyok vele, mert zenész?...ha ez ennyire zavarja, akkor most
miért ezzel a szöveggel próbálkozik? Annyira BUTA! Hová
tettem a szemem és az eszem 4 évig??? Pedig kb 3 hónap után
nem voltam vele boldog. Csak úgy elvoltam vele. Ragaszkodtam és
ennyi.
De ezek már mind nem számítanak. Ezek a dolgok már mind csak vmi
rossz emlék. Szerelmes vagyok. Végre megtudtam, milyen is ez. Sosem
hittem volna, hogy vki engem is úgy tud szeretni, ahogy
vagyok. Hogy vki, akit szeretek, az viszont szeret engem. Ha
ránézek, mosolygok, boldog vagyok. Hogy vele tervezek. Vele lehet
tervezni. Olyan, akit nekem találtak ki. Aki tényleg a
másik felem. Amiben nem egyezünk, abban inkább kiegészítjük
egymást. Pont úgy ér hozzám, amire mindig vágytam. Már 4
hónapja boldogság van! Még sosem volt ilyen. ha vkivel együtt
voltam 4 hónapig, kb 3-4 vitán túl voltunk, és kb 1 "nem alszom
veled" estén. Összeköltöztünk és még mindig semmi vita. És nem
is hiányzik. És nem amiatt nincs vita, mert behódolt, vagy
mert amolyan "papucs". Azért nincs vita, mert mindent meg
tudunk beszélni, mindent meg tudunk oldani. És egyáltalán nem
papucs. Pasis. Nagyon pasis, de értelmes
és intelligens. Neki én kellek, nekem pedig
ő! :)
Féltékenység sincs! Na..ilyen sem volt még. :)
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 0
Címkék: szerelem, új élet
2010-08-29 21:22:11
Szóval úgy kezdődött, hogy egész héten J.val semmi értelmeset
nem csináltunk...sőt! Még beszélgetni sem beszélgettünk. Annyira
fáradt volt egész héten, hogy teljesen használhatatlan volt. Aztán
csütörtökön mondta, hogy megy haza a szüleihez. Abban reménykedtem,
hogy szakadni fog az eső és azt mondják majd neki, hogy ne menjen.
Aztán pénteken mégis ment. Kb fél6ra ért haza...reggel 4től talpon
volt és mondta, hogy az anyja már hívta, hogy igyekezzen. ekkor
teljesen kiakadtam. Tomboltam! Hisztiztem! Utálom, hogy ilyenek.
Utálom, hogy követelőznek! Utálom, hogy nem veszik figyelembe azt,
hogy a szerencsétlen gyerekük kidolgozza a lelkét és még követelik,
hogy menjen haza, vezessen pénteken hulla fáradtan még 250km-t,
érjen haza este 11-re, keljen szombaton és vasárnap reggel 5kor és
ezek után vasárnap induljon el minél később, vezessen megint
250km-t, és érjen vissza hozzám este 11-re. Hát van szívük??? Hogy
lehet vki ilyen? És ha esetleg nem megy haza, akkor meg áll a bál.
Akkor kb fél óránként hívogatják, cseszegetik, érzelmileg
kifacsarják. És persze mi meg nem jutunk előrébb. Undorító!!
És eszembe jutott anci. Hogy ő sosem követelt engem haza. Még
akkor sem, mikor beteg volt. Sőt! Volt, hogy mondta, hogy maradjak
és pihenjek. Hogy nem kell haza járnom minden hétvégén. És ha
esetleg vmi programunk volt, akkor velem örült. És most már nincs!
Nincs itt! Igazából teljesen úgy érzem, hogy egyedül vagyok. A
tesómék elfoglaltak. Élik az életüket. Ha én nem keresem őket,
akkor nem hívnak. Kb 1 hónapja nem is beszéltem semmi érdemlegeset
a nővéremmel. Biztos haragszik rám, amiért nem mentem haza, mikor
apám szarul volt. De egyszerűen olyan marha gyengének érzem magam!!
Annyira rohadtul nincs erőm haza menni és szembe nézni a
problémákkal. Igen, homokba dugom a fejem. De most úgy érzem, hogy
sehol sem jó. Egyszerűen olyan nehéz kitenni pl itthonról a lábamat
is. Minden nap egy iszonyú harc azért, hogy pl eljussak a
munkahelyemre, hogy a lábamat mozgassam, hogy egyiket a másik után
tegyem és haladjak. Néha olyan vagyok, mint egy robot. Úgy érzem,
hogy senkire sem számíthatok. persze ez nem igaz, mert egy
telefonomba kerülne és lenne, aki meghallgasson, de vhogy beszélni
sem tudok erről, mert már vhol én is unom saját magam. És persze
senki sem tud segíteni. J.nak is hiába mondom, nem jobb egy szállal
sem. És ha mondom is...nem tud segíteni..meg van neki is elég baja,
ahogy már írtam. Csak így picit olyan, mintha elmennénk egymás
mellett. Ő is un szerintem ezekről beszélni és én is..de hiába..a
probléma ott van.
Aztán a másik...vhogy meghatott ez a katonacsaj. Nagyon
sajnálom. Persze tudom, hogy katona és ő ezt vállalta...csak a kora
bánt. 32 éves volt. És ilyenkor előjön a "halálparám". Már megint.
És lehunyom a szemem és vhogy akaratlanul is, de elképzelem, hogy
hoyg nézhet ki, meg hogy ott fekszik vhol. Ez pedig egy lavinát
indít el bennem. Egyszerűen olyan hihetetlen, hogy ez a test,
amiben élek, ami lát, hall és érez. Hogy az, amelyik gondol és
teszi a dolgát, egyszer csak véget ér. És ha véget is ér mikor és
hogyan történik majd. Tudom, hogy nem kellene erre gondolnom, de
mégis..vhogy elgondolkozom azon, hogy vajon lesz-e utolsó
gondolatom, hogy fogok-e tudni beszélni még, vagy hogy fogok-e
félni. És a félelemről eszembe jut egy lány, aki blogot írt a
betegségéről. Ma elolvastam az összes bejegyzését. Csodás kiscsaj
volt. Olyan gyönyörű mosolya volt, gyönyörű haja, okos, értelmes.
És a végén volt alig 30kg. Az utolsó bejegyzése, a hlála előtt 5
nappal...hát az elég megdöbbentő. Írta, hogy fél. Szegéynkém!
Annyira bízott. Vajon anyukám is félt? Egyszer mondta..de nem is
nekem, hanem a tesójnak. Már a műtét után volt. Kiment a mosdóba és
rosszul lett. Vmiféle pánik rohama volt..azt hiszem. Mondta nekem
is, de sztem nem jutott el az agyamig. Persze aggódtam érte. És
aznap délután bejött bátyám és mondta neki:" Annyira féltem" és
átölelte, szorította a nyakát és sírt. olyan volt mint egy
kisgyerek. Sosem láttam még ilyen törékenynek, sebezhetőnek. Akkor
értettem meg, hogy ő akkor ott bent tényleg félt. Annyira
hiányzik!!!!
Találtam egy dalt. Már régóta meg akartam keresni. De mikor
keressem meg, ha nem akkor, mikor egyedül vagyok és már épp eleget
sírtam? Szóval egyszer az egyik sorozatban énekelte egy fiatal csaj
a gyerekének, akit örökbe kellett adnia és így búcsúzott el tőle.
És olyan szép volt! Szóval megkerestem és egész este ezt éneklem,
közben potyognak a könnyeim. Közzé is tettem, mert ez tényleg szép.
Ha lesz gyerekem én is énekelni fogom neki (kár, hogy nincs magyar
szövege) De most még csak az én sunshine-omnak éneklem.
szóval..Jelentem sikeresen és teljesen beforgattam magam.
Remélem túl leszek rajta.
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 0
Címkék: dal, depi, egyedül
2010-06-11 22:51:30
Régebben többet írtam ide, mostanában nem volt
időm..nem..inkább hangulatom nem volt. De most itthon vagyok,
egyedül így jól beforgattam magam. Visszaolvastam nagyjából a
bejegyzéseket...az utóbbiak anyukámról szólnak. Most sem lesz ez
másképp.
Megnéztem ezt a gyertyaláng.hu oldalt...hihetetlen történetek és
tragédiák.. Pici tündéri kislány..mandulaműtét, gyönyörű kék szemű
másik kislány...lehetett 18 hónapos..szóval nagyon durva. Én nem is
tudom hogy lehet ezt túlélni. És vannak szülők, édesanyák.. Az
egyik lány írt az anyukájához egy verset..vmi gyerekkori dalocska
vagy vers lehetett..rémlik vhonnan. És ez persze el is indította a
gondolataimat. Emlékszem..akkor még nem volt telefon csak 1 helyen
a faluban..a nyilvános teló, ami tekerős volt és a központ
jelentkezett be. Anci meg ott dolgozott. Ha akartunk vmit, akkor
bringára ültünk és mentünk a tekerős telóhoz. Egyszer szintén vmi
miatt kellett ancit hívni és vmi dalt tanultunk az oviban..vagy a
suliban és kérte, hogy énekeljem el. Persze az összes
telefonközpontos csaj rácsatlakozott és hallgatta. Anci
megkönnyezte. De már nemtom a szövegét...teljesen elfelejtettem.
Pedig anci mindig kérte, hogy vhogy kerítsem elő vhonnan. És nem
tettem meg. Többet nem énekeltem neki. Azóta is bánt! Vmi ilyesmi
volt: "Anyu végy egy hegyet nékem olyan magasat. Ha elfárad,
ráülhessen csúcsára a Nap" Tovább nem tudom..Ha vki ismeri,
írjon!
És persze van egy csomó minden más is. Néha, ha főzöm, jó lenne
fölhívni. Pl nemtok töltöttkápit csinálni. Egyszer csináltam, de
nagyon nem tudtam figyelni. Az a hétvége volt, amikor még otthon
volt anci, de már alig tudott menni. Ott ült a konyhában és engem
navigált. Persze ordítoztunk...idegesek voltunk. Sajnos semmire sem
emlékszem.
Aztán most van az a dal..rádiókban adják: Erdő, erdő erdő..
Ez is fölkavar. Régen, lehettem kb 3-4 éves. A kormányhoz
szerelhető gyerekülésben ültem és bringával mentünk át a másik
faluba nagyapáékhoz. És ott az út mellett volt egy kiserdő és mikor
odaértünk, anci mindig ezt énekelte. Aztán már én is tudtam és
mindig együtt énekeltük.
Annyira hiányzik és annyira hihetetlen! Néha nem is tudom, hogy
ez most a valóság, vagy nem? Akkor most tényleg nincs?
És itt volt a szülinapom. Már a 2.szülinapom, amit szinte végig
sírok. Minden egyes jókívánságnál törni-zúzni szerettem volna.
Eszembe jutott, ahogy anci mindig mondta, hogy hogyan születtem. De
már nincs aki elmondja újra és újra. Hiányzik a nevetése, a hangja,
az érintése!
Utálok már minden ilyet. Utálom a szülinapot, az anyák napját, a
karácsonyt, a húsvétot. Nincs aki megsüsse a kosárkát.
Most, hogy volt ez a nagy árvíz..abban reménykedtem, hogy a
belvíztől hátha végre összedőlne a házunk otthon..hogy eltörölné a
föld színéről azt a rohadást! Nem kérek azokból az emlékekből! Nem
kérek a fényképekből! Gyűlölöm az egészet! Apám sem bírja már
sokáig. Nem is beszélek vele. Kb 2 hónapja nem beszéltem vele.
Leszarom. Iszik mint a hülye..igazán vége lehetne, mert ezzel csak
nyúz mindenkit lelkileg..és nem tudom sajnálni. Majom!
De nem tudom meghallgatni a kazettát sem. Nem bírnék olyan
videófelvételt nézni, amin rajta van...nem bírnám látni, hogy ott
mozog, él. A fényképeket, ami tesómnál van kirakva, azt megnézem,
azzal nagy bajom nincs. Csak fura, hogy már csak ott van. Azt
mindig megsimizem, megpuszilgatom, magamba szívom az arcát,
próbálom fölidézni a hangját..de mindig csak az a vers jut eszembe,
ahogy mondta a kazettára..és az olyan szomorú. Anci! nagyon nagyon
szeretlek!!! És nagyon hiányzol!!!!!!!
Ui: Megtaláltam azt a verset! :) Tök jó ez az internet. De mér
nem jutott ez hamarabb eszembe? Egy állat vagyok! ostoba, hülye
állat! Elénekelhettem volna neki ott az ágya mellet!!! El kellett
volna énekelnem! Mennyire örült volna neki! Istenem...mekkora egy
állat vagyok!!!! Nagyon bánt.
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 0
Címkék: dalocska, szomorúság
2009-11-26 11:11:05
Már előre rettegek a Karácsonytól. Nem akarok Karácsonyt! Nem
lehetne valahogy átugorn rajta? Vagy simán átaludni? Vagy épp jó
messze elfutni és nem agyalni azon, mi volt régen.
Nem akarok Karácsonyt:
1. Mert nincs otthonom
2. Mert nincs anyukám
3. Mert nem lesz jó meleg és finom süti és nevetés és karamellás
szaloncukor OTTHON.
Eddig volt szép-csúnya fa, karamellás szaloncukor, finom kaja,
süti, tesók, nagy asztali-családi beszélgetés. Szerintem régebben
anyukám miatt voltunk otthon. Apám sokat nem számított sztem..
És ültünk a fa alatt...Anci mindig vett egy halom gyümölcsöt és
azt ettük. És volt ölelés és nevetés.
És most mi lesz?
Valszeg hazamegyek tesómékhoz, bepofátlankodok az életükbe,
talán apám is eljön és sírunk. És otthon-otthon mi lesz? Üresség.
Sötét ház.
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 0
Címkék: karácsony, otthon
2009-11-02 14:56:31
Ezt
egy honlapon találtam, részleteket közlök belőle. Remélem pár
ismerősöm megérti, mi is történik bennem sokszor:
"Ha
a gyász folyamatát nem éljük meg teljes mélységében, ha a
fájdalomtól vagy az igazságtól menekülve hárítjuk azt, feldolgozás
híján a továbblépés csak látszólagos lesz: időről-időre visszaránt
a múlt. Ez pesszimizmussal, keserűséggel, rendszeresen jelentkező
reményvesztettséggel jár, és visszatart a pozitív helyzetek
megélésétől.
A gyász krízisállapot, melyben az addig használatos problémamegoldó
stratégiáink nem működnek.
Realitásérzékünk, önértékelésünk, önbizalmunk és gondjaink
megoldásában addig tapasztalt spontaneitásunk, kreativitásunk
csökken. Bánatot élünk meg, mely a fájdalom, harag, elhagyatottság,
bizonytalanság és félelem érzéséből együttesen áll.
A
feldolgozáshoz fontos megértenünk, melyek azok az érzések, amelyek
természetes módon a folyamathoz tartoznak.
Az
első fázisban a sokkhatás és az elutasítás jellemző.
Ezt
követi egyfajta testi-lelki zsibbadtság érzés, mely érzéketlenségbe
torkollhat: különös védekezőképessége ez a szervezetünknek az
érzelmek hevességével szemben.
A
harmadik szakaszban erősen felszínre törnek az érzelmek: harag,
düh, levertség, kétségbeesés, bűntudat, és a talajvesztettség
érzése.
A
befejezés az eredményes lezárás: a belenyugvás, a
leválás.
A
jól kontrollált gyász 6-12 hónap alatt lezajlik, az ennél
jelentősen hosszabb krízist a szakirodalom már a késleltetett
gyásznak nevezi. Ilyenkor fontos lenne szakemberhez fordulni, mert
a személyt annyira legyengítheti az őrlődés, hogy egymaga már nem
képes továbbfejlődni. Gyászából kialakulhat pánik- és
kényszerbetegség, depresszió, ami kényszeresen lezárja ugyan a
gyászfolyamatot, de csak annyi időre, míg a társtünetektől sikerül
megszabadulni.
A
feldolgozásban gyakran hátráltató tényező, hogy a mai társadalomban
a halál tabu, a gyászolótól pedig azt várják, ne adja magát át a
dühnek és talajvesztettségnek. Legyen erős és mihamarabb zökkenjen
vissza a régi kerékvágásba. Ez azonban a lehető legrosszabb tanács.
A gyászmunkát nem szabad siettetni, az érzelmeket elfojtani káros.
Tipikusan olyan időszak ez, amikor fontos átadnunk magunkat a
fájdalomnak és a kétségbeesésnek. Kimutathatjuk elesettségünket,
kérhetünk támogatást másoktól."
Egyébként még
mindig sokszor szenvedek, sokszor eszembe jut és sokszor hiányként
élem meg. És persze sokszor félálomban azt hiszem, hogy az életem
egy álom és épp ami valóban megtörtént velem, az nem is igaz és
anyukám még mindig vár, ott bent a kórházban. Sokszor még mindig
hihetetlen, hogy nincs itt velem és hogy nem hallom a
hangját.
De
mégis..a kazettát még nem vagyok képes meghallgatni, nem tudom
miért. Pedig akkor ott jó volt, de most mégsem tudnám
újra.
Ha
fényképet látok róla, akkor is fura, hogy nincs és beleborzongok,
hogy pedig olyan valóságos..ott a képen...
Most pedig apukám
is beteg, még nem tudni mi a baj, de nem sok időt adok
neki...iszik, nem eszik. eleinte nagyon rosszul érintett, de most
inkább a düh és a harag erősebb. És most úgy érzem, hogy nem fogom
ezt később sem sajnálni. Vagyis őt és a helyzetét. Ő akarta, hogy
így legyen. Régen, gyerekkoromban sokszor volt, hogy megtagadott
minket, ha épp olyanja volt és ivott és nem adott haza semmi pénzt.
Anyukám pedig éjszakákon át diót pucolt, hol hidegben, hol nem.
Apukám hol befűtött, hol nem. Erre most a bolond
nagyanyám...szemrehányást tett, hogy miért nem költözik vki haza
apámhoz..Kész vicc az öregasszony. Szívesen megkérdeztem volna
tőle, hogy a drága aranyos fiacskáját vajon érdekelte -e, hogy
lesz-e cipő a lábamon, vagy nem, vagy mikor kocsmából jött haza,
még egy csokit sem hozott, mert "Jajj...el is felejtettem"..hát
igen..inni nem felejtett el. Vagy esetleg elhagyta-e a száját az,
hogy "Köszönöm", mikor anyám kihúzta az adósságból, megköszönte-e,
hogy nem árverezték el a házunkat? Lehet, mi most elhagytuk őt...de
ez inkább fordítva igaz. Ő hagyta el a mi családunkat..már nagyon
régen! Úgyhogy nem is értem, miért sajnáltatja most
magát...
Ott
voltam mellette, egész éjjel, miután elesett a bringával...ott
voltam mellette és sírtam, könyörögtem, hogy ne igyon többet. Nem
számított.
És
ő, akit anyám nagyon szeretett...hányszor volt bent a kórházban
nála? Hányszor vitt egy levest neki, hányszor etette meg? Az egy
hónap alatt 1x volt bent nála. szánalmas...és én, egy ilyen "apa"
miatt idegeskedjek? Egy ilyen emberrel foglalkozzak és
sajnáljam??
Hát
nem fogom. El fog menni és mi csöndben el fogjuk temetni. És aztán
nyugodt életünk lesz. Mi már elvesztetük a legfontosabbat. Az
anyát, a családot.
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 0
Címkék: apa, gyász, halál, harag
2009-09-15 15:55:19
Szóval szórtuk..szét..a nagyvilágba, az égbe a földre, a fára, a
fűre. Pont úgy, ahogy akarta. Még mindig hihetetlen..hogy ő, az
erős, az akaratos...már nincs itt. Csak egy fekete viaszolt műanyag
doboz volt, rajta az ő neve állt... a csontjai, a ruhái hamuvá
porladtak és most szétszóródtak.
Említettem, hogy van még vmi, amit csak a szóráskor fogunk
megtudni. Hát az ez volt:
Szabó
Lőrinc: Ima a gyermekekért
Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.
A verset egy kazettán hallgattuk meg, ő szavalta a halála előtt
pár hónappal.
Ezentúl a világ, benne a fa, fű, állat, virág, a Nap a Hold, a
tűz a víz fog minket nevelni, szeretni. Mert aki olyan nagyon
szeretett, már nincsen. Rábízott a világra.
Annyira nagyon szeretem!!!!
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 2
Címkék: anci, halál, szórás
2009-07-09 13:57:40
Emlékszem sok mindenre...
Általában a metrón szoktam gondolkodni, nézek ki..vhová, nézek
az ablakon át a fekete falra, közben emlékszem...emlékszem a
gyerekkoromra, a sulira, nevetésekre, a sírásokra, az aggodalomra,
emlékszem hangokra, illatokra.
Régen minden más volt. Azt hiszem most kezdem értékelni, hogy
régen milyen jó is volt. Rengeteg élmény, amit más sosem fog
megtapasztalni. Régen tényleg minden jobb volt..pedig akkor azt
hittem, hogy ettől szörnyűbb nem lehet. De. Lehet. Most minden
sokkal-sokkal szörnyűbb..
Emlékszem sok bohóckodásra, a gyerekkoromra. Sokszor úgy
éreztem, egyedül vagyok. Az unokatesóim utáltak. Vhogy különc
voltam. Sokszor bántottak, becsaptak, megrágalmaztak. Sokszor
inkább egyedül voltam. Szerettem egyedül biciklizni. Össze-vissza a
faluban, bejárva mindent. Az erdőket, a kis ösvényeket.
Aztán ott volt az ált.iskola. Akkot utáltam. Sosem teljesítettem
úgy, ahogy azt elvárták tőlem. Vagyis anci elvárta tőlem.
Rengeteget veszekedett velem...így inkább hazudgáltam, elhallgattam
a rossz jegyeket, aztán kezdtem leszokni a vele való
beszélgetésről. Egyedül voltam otthon mindig. Teómék messze voltak,
anyámék meg inkább egymás lelki kínzásával voltak
elfoglalva. Még csak azt sem vették észre, hogy cigizni
kezdtem. Leginkább a sulit, mint egy olyan helyet
szerettem, ahol nem vagyok egyedül. Ahol sok barát és ismerős van,
ahol nyugi van, max csak a tanár cseszegetett...
Aztán a gimi...az is egy hely volt a sok közül, ahová csak
"bejártam". Menekülés volt. Vártam este, hogy reggel legyen,
hogy ott lehessek, és nem vártam reggel a délutánt, hogy
hazamenjek. Fura.....
Majd a fősuli...:) Az volt a legtökéletesebb időszak. Semmi
felelősség (csak annyit kell tanulni, hogy ne csapjanak
ki...). Szabad élet, szabad időtöltés, szabad világ. És persze
a barátok.
Aztán jött pest...az első igazi szerelem, ami majdnem
kikészített.
Emlékszem, ahogy sírógörcsöt kaptam otthon, mikor anci
nevetve, kissé gúnyosan megjegyezte, mikor hazamentem..kb 1
hónappal a szakítás után (addig nem bírtam, mert nem akartam
hallani, ahogy a fejemhez vágják...na tessék...ez sem jött össze).
szóval szóbakerült a mosogatás..és anci
megjegyezte.."Hnna...Tomikáék meg még mosógépet akartak
venni nekem". Úgy éreztem elsüllyedek..Kb mintha azt mondta
volna:mire volt jó ez a nagy felhajtás..hiszen várható volt,
hogy kidob.
Sírtam, toporzékoltam. Utáltam mindenkit. Aztán hallottam, ahogy
Heni ancival beszél..rólam. Még dühösebb lettem. Aztán
anci belémtömött egy nyugtatót, Attól lettem kész, hogy nekem
már nyugtatót kell szednem. Aztán titokban összepakoltam a
ruháimat, el akartam szökni pestre...de kiderült. Még
nagyobb balhé. Egyszerűen nem akartak elengedni. Utáltam.
Aztán emlékszem, ahogy anci fölhívott, mikor véletlenül
otthon hagytam vmi kaját és csak ordítozott a telefonban:"A fene
essen beléd! Érted??? A fene essen beléd!!!" és ordított én meg
bömböltem mint egy gyerek...
Talán azért emlékszem most ezekre, hogy könnyebb legyen? Ez egy
szemét dolog..tudom...nem emlékezhetek ilyenre. Pedig így
volt...akaratos, veszekedős volt. Persze a végén már
nem...csak néha veszekedett. Volt, mikor
ordibáltunk egymásra..vagy talán csak én.... "mi a
fenéért nem hagysz már??mér baszogatsz folyamatosan? Nem látod,
hogy próbálok segíteni?" és ehhez hasonlók...Aztán csak sírtunk..és
azt mondta:"Szeretlek nagyon. Ne haragudj rám..."
És emlékszem arra, ahogy ültünk..ott a parkban, a kórházban..és
elmondta, hogy mi lett az eredménye a szövettannak.
És emlékszem, ahogy megkédeztem tőle:"akkor te most
végelgyengülsz?" mint egy 3 éves kisgyerek..nem értettem semmit.
Aztán csak annyit láttam az arcán, mintha azt mondta
volna:"Lehet"..és megsimogatott.
És emlékszem, ahogy kérdeztem tőle, mikor vasárnap mentem vissza
pestre, és ott ültem az ágya mellett, belebújva, ölelgetve:"ugye
még nem érzed, hogy meg fogsz halni? de majd szólsz?" és erre csak
annyit mondott:"még nem..de különbenis...akkor mi van? semmi.
Csináljátok, amit kell"
És már nincs...és nemtom hol van.
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 0
Címkék: emlékek
2009-04-10 09:58:41
Elérkezett az a pillanat, amitől mindig is féltem. a dátum
márc.25-e volt. Elment, hosszú betegség után.
Több féle gondolat kavarog bennem, az egyik a cím volt. Úgy
akartam kezdeni, mint egy mesét: egyszer volt hol nem volt, volt
egyszer egy anyukám..
De rájöttem, ezt nem írhatom, hiszen ő még van, csak belül,
nagyon belül. Pcit megfoghatatlan, kicsit távoli, de azért van. Van
az a rákfórum...ott is mindenféle jó dolgokat ínak, hogy
vígasztaljanak, ilyeneket, hogy a lelke veled marad, meg pl majd
segít, ha épp arra lesz szükségem.. Fura. Kicsit olyan, mintha azt
kellene elhinnem, hogy a Mikulás mégi létezik. Hadakozik a
racionalitás a megfoghatatlannal. Nem értem.
Hiányzik. Fura, hogy pl már nem hallom többet a hangját, csak
azt a foszlányt, ami megmaradt ott belül. Fura, hogy nem fogom
tudni megfogni a kezét, csak az emléke maradt, hogy milyen is volt.
Fura, hogy nem adhatok neki puszit és ő sem nekem.
Harcolt. Nagyon. Akart élni még. Sírt, hogy had éljen még egy
kicsit velünk, hogy szeretné látni az én gyerekemet, ha lesz, a
támaszunk akar lenni mindig. Aztán jött az összeomlás, amit már nem
tudott feldolgozni sem testileg, sem lelkileg.
Kb 1 hónapja..vagy már több..nem is tudom...olyan gyorsan teltek
a hetek így visszagondolva..persze akkor meg rohadt lassan, mert
nem történt semmi. Szóval már picit több mint 1 hónapja...lebénult,
kiderült csontáttét. 1 héttel előtte még járt. 1 hét alatt lett
fekvő beteg. Az onkológus azt mondta nem rákos, az idegorvos azt
mondta rákos. Aztán mégsem küldték sehová...késő lett. Pénteken még
kikísértem a WC-re, szombaton is, vasárnap már csak feküdt. Annyira
vártam, hogy bekerüljön a kórházba, mert meg voltam győződve, hogy
ott fognak tudni rajta segíteni. Aztán jött a rossz hír: áttét,
összerppant a csigolya, daganat van ott, nem biztos, hogy valaha is
fog tudni járni.
Eleinte pár órán keresztül nem szólt semmit...nem tudott mit
mondani. Csak ült a tolószékben. Aztán mondták, sugarazni kell.
Elvállalta. Úgy volt vele, eddig mindent megpróbált, csak még ezt
nem..hátha sikerül. Reménykedtünk! Minden nap! Hátha jobban mozog a
lába, a lábujja. A bal lába mozgott, de a jobb nem. Aztán volt,
hogy mozdultak a lábujjai. Én htvégén jártam haza...tornásztunk,
mozgattam a lábát, hogy hátha jobb lesz. Aztán csak az elkeseredést
láttam rajta. Csalódott lett. Csalódott a léböjtben, az életben és
szerintem mindenben, de leginkább önmagában. Voltak jobb
pillanatai, de voltak nagyon rosszak. És én is csak sírni tudtam.
Nem tudtam mikor és hol lesz vége, de vhol mégis reménykedtem. Úgy
éreztem, ez csak egy átmeneti állapot, mert olyan nincs, hogy ő ne
tudjon fölkelni az ágyból. Olyan nincs, hogy ő feladja, hiszen
küzdenie kell.
Néha küzdött is. NÉha azt mondta: "Hogy foganak majd csodálkozni
otthon, ha hazasétálok."
Néha azt is mondta, mikor kicsit elbóbiskolt, majd felébredt:"
azt álmodtam, hogy újra járok".
Én pedig csak reménykedtem. Nem hittem, hogy ennyi lesz. Nem
hittem, hogy már kevesebb mint 1 hónapunk van. Nem tudtam. Annyira
bíztam benne és az erejében. Csak nem mondta, hogy már ereje
sincs...
Néha élni akart, néha elmenni. NÉha még engem is
elküldött a fenébe, hogy ne nyaggassam. Pedig én csak bíztatni
akartam. De ő nem akarta hallani sem. Elfáradt, föladta, el akart
menni. De mér adta föl??? Hiszen akár értünk küzdhetett volna még!
Azt mondta, szeret...
a halála előtti héten azt mondta: "jól vagyok, nagyon jól, mert
ti el sem bírjátok képzelni, amit én érzek" Talán már akkor arra
gondolt, hogy el fog menni és ez neki nyugalmat adott.
Aztán szombaton ott voltam. Beszélgettünk, tornásztunk, ahogy
máskor. De már csak csont és bőr volt. Nagyon féltem, de nem
mondtam neki. Nagyon fáradt voltam, ráhajtottam a fejem az ágyára
és aludtam picit. Ő rátette a kezét a fejemre...olyan jó volt. De
közben füleltem rá..olyan volt, mintha néha kihagyna a lélegzete,
mikor aludt. Olyankor mindig picit megmozgattam, hogy megnyugodjak,
hogy él.
Vasárnap is bent voltam. Mondtam neki, hogy Jocinál van gyümilé,
magas százalékos. Várta, mert vmi ízt akart érezni a szájában. És
feljebb is akart ülni. Akartam neki segíteni, de mondta, majd Joci
segít neki. Talán nem is amiatt várta, hanem azért, hogy
megfoghassa a kezét és rábízzon. Azt mondta, mikor jöttünk ki tőle:
Jocó! Nagyon vigyázzatok egymásra!
Állítólag már vasárnap éjjel elkezdődött a haláltusája. Éjszaka
már szinte majdnem leesett, annyira vergődött az ágyban.
Kedden mondta tesóm, hogy anci nagyon gyenge. Föl akartam hívni,
hogy ráncba szedjem. Mondtam neki: Anci! Szedd össze magad! De már
alig bírt beszélni. Nagyon gyenge volt, éreztem, hallottam a
hangján. De elküldött a fenébe. Azt mondta, szakadjak le róla.
Este nehezen bírtam elaludni. Hosszú idő óta kikapcsoltam
éjszaka a telefont. Nagyon féltem. Nem akartam rossz hírre kelni.
Talán önző voltam, de nagyon féltem. Szerencsére nem keresett
senki.
Aztán szerdán megint akartam vele beszélni. Kb 2 óra volt, de
nénjém vette föl anci telefonját és csak annyit mondott: "Gyertek
haza, anyátok nagyon rosszul van."
Akkor már nem volt magánál. Akkor már nem tudtam vele beszélni
és nem tudtam neki köszönni sem.
Még reggel evett, de már mondta nénjének: "Zsuzsi...én már
nagyon messze vagyok"
Aztán mielőtt elvesztette volna az eszméletét még azt
mondta:"Bocsásson meg mindenki, akit akaratom ellenére
megbántottam! Mostmár engedjetek elmenni"
Az utolsó mondatot 3x mondta ki, majd már csak tátogott.
Távolodott nagyon. Tesómékna szóltam, hogy nagyon rosszul van.
Igazából még akkor sem fogtam föl. Azt hittem, csak kiszáradt és
majd kap nfúziót és jobb lesz...Nem gondoltam, hogy ekkora a baj.
Katiék beérkeztek hozzá, majd 20 perc alatt elment. Már velük sem
kommunikált. Nagyon megrázó volt sógorom szerint...de mikor átnyúlt
az ágya fölött, mintha követte volna nagyon lassan a szemével
sógorom kezét. Talán tudta, hogy ott vannak.
Akkor úgy gondoltam, milyen jó, hogy én nem láttam ezt. Nem
akartam azt az anyámat látni, akihez ha szólok, nem szól vissza.
Nem akartam ezt látni.
De most úgy érzem, kár, hogy nem érinthettem meg, kár hogy nem
fogtam a kezét. De csak abban reménykedem, hogy tudta, hogy rá
gondolok és a sok vitánk ellenére nagyon szeretem.
Az orvosok is csak álltak. Nem értették mi történik vele. Nem
értették, miért, mitől megy el ilyen rohamos gyorsasággal, hiszen
semmi nem indokolta volna. A kardiológus mindent rendben talált, a
belgyógyász is. A vérnyomása csökkent rohamosan...
Úgy gondolom és úgy érzem, ő el akart menni, nem akart már
küzdeni semmiért.
Kedden még a róla szóló gyászjelentést is lediktálta a
barátnőjének. Mindenről rendelkezett. Állítólag még van vmi, amit
nekünk artogat, de az csak akkor fog kiderülni, amikor a hamvait
fogjuk szétszórni a Várból. Kíváncsi vagyok...talán írt nekünk
levelet. De jó lenne!!! :)
Most már tudom...amikor a doki 2 napot adott neki, ő azért állt
föl, mert ha akkor mégis elmegy, akkor hatalmas káoszt hagyott
volna, de neki kellett ez a 1,5 év, hogy mindent
elrendezhessen.
Nekem lett biztonságos, jó munkám, ahol jól érzem magam,
összejöttünk Jocival, tesómék végre felépítkeztek, halála előtt
2héttel költözte át, másik tesómék is mintha kezdenének helyre
rázódni, a gyerekek hazagondozását elkezdték, ő is végre haza
kerülnek a szüleikhez. Igazából minden rendben. Még Henivel
megkerestette a bizt.kötvényeket, hogy ha baj van, tudja hová kell
nyúlni. Megbeszéltünk mindent. Kérdésem sem maradt még egyelőre.
Aztán később majd lehet lesz, de most még nincs. Tudom, hogy engem
is annyira szeret, mint tesómékat. Ezt is negbeszéltük. Egyedül azt
nem tudom, hogy kell nokedlis borsót csinálni. Azt annyira jól
tudta. Sosem bírt belőle eleget csinálni...mindg fölfaltam az
egészet. mmmmm...de fini volt. És húsvétkor mégis lesz kosárka
(süti). Tesóm megcsinálja.
Fura...ezt egész jól viselem. 1,5 évvel ezelőtt, nagyon
összetörtem. De most vhogy nyugodt vagyok. Álmodtam is vele már 2x.
Jó volt. Megnyugtatott.
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 0
Címkék: anci, elment, halál
2008-10-03 08:46:48
Üdv innen a blogterről. Már 1hónapja dolgozom az új helyemen.
Most annyira nem akarom leírni, hogy hol is, de a lényeg, hogy
folyamatosan papírokat, iratokat iktatok 2 helyre, kapcsolatot
tartok, telefonálgatok és tűröm a bókokat.
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 1
Címkék: betegség, emberek, gondolatok, minden, munka, rákfene
2008-08-21 21:08:36
Olyan rég jártam erre, hogy már szinte azt sem tudom, hogyan kell
erre járni.
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 4
Címkék: elégedetlenség, érzelmek, hisztis, picsa
2008-06-21 21:41:27
Megint eltűntem. Pedig annyi minden történt! De nem volt időm
nagyon írni, hát most rászántam magam. :)
Volt egy förtelmes szülinapom, csalódtam a pasimban, aki azóta
teper mint állat és jó nagyon :)
Aztán... voltam összetörve, depressziósan, mert hagytam, hogy rám
szálljon a kollégám és hagytam, tűrtem a baszogatásait. De már
visszaszólok és leépítem. És már annyira megváltozott a viszonyunk,
hogy ha Geri kirúgna, majd ő segít nekem mert nem akarja, hogy
megélhetési problémáim legyenek. Vicces helyzet.
Állítólag a főnök már az elejétől nem akarta az én posztomat...de
akkor miért hirdették meg??? Nem értem!
És most, hogy többet dolgozom, kevesebbet hibázok és egyre jobban
érzem magam, most közlik velem, hogy lehet felmondanak nekem.
Vagyis gondolom én, hogy júliusban bejelentik, hogy 30 napom van
még. Az jó...mert akkor még van némi időm. Aztán úgyis találok vmi
jó kis melót, jó csapattal. Mert hát a mostani...elég fos! Mindenki
nyalja a feljebbvalónak a fenekét, az alatta lévőt meg eltapossa,
vagyis csak néha-néha rátapos picit a lábára. Szánalmas..és ettől
érzik magukat hősnek. Hát szakadjanak meg! Csomó pokolfajzat!
:)
Aztán...
Voltunk Bovecben rafting meg kanyoning túrán. CÉges party volt, de
az is arra ment ki, hogy a nagyfejek egymással buliztak, mi kicsik
meg szintén egymással. :) De talán ennek ez a rendje. Nehogymá
ahavi 6 millás forgalmat csináló értékesítővel engem egy lapon
említsenek :) Én csak a háttérben próbálom kipofozni annak a
fasznak a dolgait. Gyártom a mínuszos számlát, vagy épp nyaggatom
Norbikát, hogy intézze a reklamációs dolgot, mert addig nem fizet
az ügyfél. De persze ezekről a nagyfőnök szinte semmit nem tud.
Vagy ha tud is, Norbinak elnézi, mert már fényesre nyalta a főnök
seggét. De én pontatlan vagyok :D
Viccesek...az én pontatlanságomból még kára soha nem volt a cégnek.
De az, hogy norbi elfelejtette mondani, hogy nem a győri céghez
kell menni, csak a pesti kirendeltségbe és a kollégám elment győrbe
pest helyett...az rendben van. Az így normális. Egyszer tuti
elmondom mindenkinek a véleményem és majd néznek nagyon:) Már alig
várom
Geri: egy öntelt kis fosképű, aki egyébként pont beleszarik
mindenbe és mindenre rábólint, aztán meg csak fintorog, hogy ezt
mégsem így kellett volna csinálni és inkább lepasszolja az
emberfiát másnak, hogy az intézze el a dolgot, vagyis rúgja ki az
illetőt, mert ő túl gyáva ahhoz, hogy egy ilyet megmondjon bárki
szemébe is.
Zoli: ő vett föl. Eleinte nehéz volt vele, de mára nagyon jó lett a
viszonyunk. Tiszta lökött. Bár a cégtől őt is kissé eldobták
(vagyis egy másik céghez lökték, de maradt nálunk is és egyfajta
összekötő szerepet tölt be). Sokan utálják és ezért rakták el. De
én nem panaszkodhatom rá. Kívülről szinte ő látja a legjobban a
dolgokat és csak annyit mond néha: Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez
lesz.
Norbi: egy emberileg nulla kis fasz, aki még nem jött rá arra, hogy
nem attól lesz ember vki, hogy nyalja az ügyfelek seggét és a
kollégáival meg úgy beszél mint a kutyával. Bár..az ember a
kutyájával sem beszél úgy, mint ő a kollégákkal. Aki Gerinek haver,
az neki is. AKire Geri orrol, arra ő is. Ha Geri hugyálni megy, ő
is. Szánalmas kis pöcsfészek.
Attila: egy 160cm-es komplexusokkal teli észkombájn. Egyébként
tényleg okos, csak ő meg mások fikázásában éli ki magát. Szereti
éreztetni ha van hatalma. Szeret olyan dolgokkal fenyegetőzni, hogy
"ezzel kirúgatod magad", vagy "mégy gy ilyen és repülsz".
Szánalmas. Ő is kis seggnyaló. Ha épp kv-t iszik és Geri lejön,
hogy "helló, nem kér vki egy kv-t?", akkor Attila föláll a kv
mellől és átmegy G.vel a kvzóba. :)
Gábor: nagyon kedvelem.
Laci: jó fej
Krisztián: a főnök haverja, lepcses szájú, hangoskodó, de a maga
módján jó fej srác. Mindig, ha bejön a céghez, tündérkének hív. És
ez jó! Jókat röhögünk. És utálja Attilát, meg Norbit elküldi
sokszor a f.szba. :)
A többiekről nem írok, velük nem sok kapcsolatom van.
Jocival voltunk vidámparkban. Hihetetlen volt. Kb 6 évesen voltam
ott utoljára és iszonyatosan élveztem, hogy olyan dolgokra is
fölülhetek, amire nem lehetett régen. Szóval ültünk a Hajón, a
hullámvasúton,a ciklonon, szabadesésen, azon a pörgő-átforduló
izén, meg óriáskeréken, dodzsemen, forgó fotelekben. Volt, amin
többször is ültünk. És sikítoztam, kiabáltam, majdnem hánytam, meg
röhögtünk, és csókolóztunk és fogtuk egymás kezét. És JÓ
VOLT!!!
ÉS lett új ágyunk is. Kaptuk és nem kell venni újat. A régit
meg kidobtuk.
ÉÉÉÉÉS....megyünk hegyaljára is! Annyira jó! Már úgy várom.
Pihenünk, bulizunk, koncertekre megyünk. Egyszóval kikapcsolódunk.
Azt hiszem már ránkfér. De persze azért picit félek, mert még nem
voltam pasimmal ilyen helyen. Sztem, ha túlleszünk rajta és együtt
maradunk, akkor minden rendben lesz sokáig. Mert szokásom ilyenkor
kicsit meghülyülni és ellógni egyedül vhová, vagy tök másfelé
megyek, mint amerre a töbiek akarnak. Szóval önfejű és makacs
vagyok. Remélem minden rendben lesz! ÉS hamarosan 1 évesek
leszünk!!! :)) Rekord! Ez már nagyon rekord! :)
ÉS imádom, bár néha nagyon kis lökött, és nehéz is vele.Bár én
sem vagyok könnyű eset és ez így van rendben. Azt hiszem.
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 1
Címkék: extra, semmi
2008-05-03 22:59:45
1 hónapja szinte minden este csak sírok. Igazából nem tudom miért.
Olyan nehéz is erről beszélni, mint amilyen nehéz a szívem. Sok
minden van. De nem tudom pontosan, hogy mi is. Próbálom a miértekre
megtalálni a választ, persze azért előtte jó lenne megtalálni azt
is , hogy mi a baj pontosan.
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 2
2008-03-27 16:13:57
A férfi kézikönyve (ismerősöm által, wiwről..kezdem azt hinni,
ez tényleg így van)
"HASZNÁLATI UTASÍTÁS
Gratulálunk az új férfihoz!
Tartsuk be a kezelési útmutatót, és a férfi meghálálja.
FONTOS FIGYELMEZTETÉS:
Mielőtt üzembe helyezné, az új férfit fel kell tölteni!
Legalább 3 órát csatlakoztatni a konyhaasztalhoz: adjon neki
töltött káposztát és
újságot. Feltöltés közben ne zavarja! Utána üzemképes és bármikor
újratölthető.
KEZELÉSI ÚTMUTATÓ
A férfi leírása :
A férfi érzékeny, vigyázzunk rá. Különösen a focinéző és a netező
modell.
Ott kell hagyni a világbajnokság alatt és a számítógép
közelében.
A férfi hiszékeny, azt hiszi, hogy mindenkinél okosabb.
A kopasz, szőrös modell szereti a szexet; a szakállas, szemüveges
irodalmi
beszélgetésre alkalmas.
A férfi legfontosabb részei a gyomor, a hírolvasó központ és a nemi
szerv. Ezek mindegyike külön-külön is képes elterelni a figyelmét
mindenről.
A férfi üzemeltetése :
A férfi üzemeltetése egyszerű. Reggel kávéval kapcsoljuk be, ha
mégsem élénk, kérdezzünk sporteseményt, politikai híreket. Ha azt
akarjuk, hogy jól funkcionáljon, nézzünk rá érdeklődve, dicsérjük
eszét, bátorságát. Hideg sörért, meleg ételért hálás. Ne feledjünk
időnként ágyba bújni vele. Közben mondjuk neki, .
A férfi karbantartása:
Férfi folyamatos karbantartásra szorul. Kell ápolni a testét,
balzsamozni a lelkét, másként könnyen elromlik. Küldjük
edzőterembe, focizni, teniszezni. Lelkének sok elismerés kell, hogy
ne veszítse el az önbizalmát. Új ruhára ne költsünk, úgysem veszi
fel.
Gyakori működési problémák:
1. Férfi nem törődik velünk, nem hallgat meg - Mondjuk neki, hogy
találkoztunk diákkori szerelmünkkel
2. Férfi túl sokat néz focit, híradót - Külön ágyban aludjunk,
ettől pár nap alatt megjavul
3. Férfi ápolatlan, káromkodik, durva - Szerezzünk újabb modellt, a
selejtest vágjuk ki!"
Azt hiszem, van benne valami. Már nem is vagyok olyan hisztis, hogy
a pasim nem figyel rám. Genetikailag kódolva vannak. És szinte az
össze ilyen. De mégis kellenek...
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 7
Címkék: férfi, tulajdonság, útmutató
2008-03-25 10:24:40
Szombat, koncert. Kettő körül érkeztek Csilláék. Annyira jó
volt. Nagy nevetések, nagy ölelések. Jó volt újra látni őket!
Tovább »
- Írta: DaBerni
- Hozzászólások: 12
Címkék: buta, lány
