Anyukámat tegnap megműtötték. Össze kellett tapasztani a tüdejét a mellhártyájával, hogy ne mehessen közé víz. Tegnap nem hívtam föl, mert saját tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor az ember örül, hogy él, és hogy nem kell senkivel beszélni(persze engem folyamatosan zaklattak..iszonyú volt). Szóval nem hívtam. Ma akartam, de nagynénjém mondta, hogy anci azt kérte, ne hívjuk, mert naygon megviselte.
Kezdem magam úgy érezni, mint egy Sokol rádió. Kivesszük ezt...még működik. Kivesszük ezt is...még mindig működik, aztán kivesszük amazt is...hopp...már nem működik..
Megcsináltam...De nem tudom, hogy jól tettem-e. Azt hiszem a kíváncsiság vitt erre az egészre rá. Hogy milyen is leírni úgy a dolgaimat, hogy tudom, más is megnézi, megnézheti.
Az a fura, hogy sosem írtam naplót. Azt sem tudom, hogy kell. Pl. mindig viccesnek tartottam, ha vki megszólította a naplóját...
Nem tudom, mit írhatok majd le, vagy mit nem.
Azt hiszem kicsit össze vagyok zavarodva! :-)
Na..majd csak sikerül vhogy elkezdeni...
Be kell vallanom, hogy nagyon izgulok! De vhol meg érzek egyfajta boldogságot is, mert legalább vettem magamon erőt, és megcsináltam..
Fúú..annyi minden lenne, amit le kellene írnom, de majd szépen lassan...
Család, barátok, szerelmek, intrikák, fellobbanások, emberi kapcsolatok..
Olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki lelkesen tud örülni és könnyek között csalódni. Sokat gondolkozom, magamról, az életemről...arról, hogy merre is tartok.De sajnos még mindig nem tudom... Sokszor történnek velem furcsaságok, amiknek az értelmét keresem. Néhányra már meg is találtam a választ..
